Válságnapló

 Tehát 2007 őszén már benne volt a válság a levegőben. Később megtudtam, hogy akkoriban kezdtek el tönkremenni azok a bevállalós bankok akik a leggázosabb arcoknak is hitelt adtak.
Bár akkoriban minden bank mindenkinek hitelt akart adni ha kellett az illetőnek, ha nem. Könnyen előfordulhatott, hogy lementél a boltba egy fél kiló kenyérért, és ha véletlenül a helyi éjjelnappalit körülvevő féltucat frissen nyílt bankfiók egyikébe tévedtél azon kaptad magad, hogy pikkpakkra rádsóztak egy húsz milliós svájci frank alapú jelzáloghitelt. 

 Úgyhogy egy ideig mindenki jól elvolt a magyar válsággal. De közben szép lassan érlelődött a világválság is és 2007 hét őszén még valamennyire én is belekóstoltam.

Akkoriban a haverokkal Londonban voltunk, mert kitaláltam, hogy esetleg állást változtatok és a postázói hordavezéri pozíciómat egy jobban fizető külföldi mosogatóira cserélem. Odakint éppen éppen akkor bukott meg egy Northern Rock nevű jelzálogbank. Az újságok naponta közölték a legfrissebb fejleményeket és ezek olyan fontos hírnek számítottak, hogy a bulvárlapok első oldaláról teljesen kiszorították a Portugáliában nyaralás közben eltűnt brit kislány sztoriját.
A bankfiókok előtt hosszú sorok álltak, és a pánik ha jól emlékszem majdnem három egész napig tartott amikor a Bank of England kormányzója végre bejelentette, hogy az adófizetők pénzéből megmentik a Northern Rock-ot.

A mosogatói állás nem nagyon jött össze. Egy ideig gondolkodtam még, hogy jelentkezem a hostelben látott hirdetésre és elmegyek paintball célpontnak heti 500 fontért, de a karrierlehetőség szempontjából azt az állást mégsem éreztem túl jónak és hazajöttem. 

A válság tulajdonképpen már régen van, egészen azóta, hogy Gyurcsi (a miniszterelnök) 2006-ban bevallotta, hogy hazudtak, és különben is nagy szarban van az ország.

Sanyika, a biztonsági őr akkoriban nagyon lefárasztott mindenkit, pattogott, heveskedett, járt tüntetni, meg hőbörögni. Néha órákra megjelent a postázóban és fikázta Gyurcsit, meg a haverjait. Őszintén szólva ez engem egy idő után eléggé kezdett zavarni. Egyrészt mint mondtam, koromnak és tekintélyemnek köszönhetően én voltam a postázó alfa hímje, tehát ez a kis náci pöcs durván rombolta a tekintélyemet, másrészt a munka sem haladt. Úgyhogy először hagytam kipörögni a fiút, majd pedagógiai képességeimmel ráébresztettem, hogy  a légüres térben történő pörgéssel csak hülyét csinál magából, és lassan ő is belátta, hogy halálra fáraszt mindenkit. 

 De a sorsom másként alakult, a vezetőség szerencsére felfigyelt az érdemeimre és áthívtak a postázóba, ami a recepció melletti helység volt.

A postázóban nagyon szimpatikus kis csapat jött össze. Egyrészt a Dagi Irén (a neve beszélőnév) aki az idén múlt negyvenkettő és három gyereke van, akik miatt sokat van otthon. Aztán két fiatal gyerek az Ica és a Feri. Ők túl sokat nem vártak az élettől, csak kerestek valami link munkát, és a munkaerő kölcsönző cégnél a gép ezt dobta ki nekik.
Ja meg ott vagyok én. Mi belőlünk áll össze a postázó, aminek kvázi én vagyok a vezetője, részben az életkoromnál fogva, részben pedig, hogy nekem nincsennek gyerekeim akik miatt folyton otthon kellene lennem.
Bejárogat még hozzánk dumálni Sanyika a biztonsági őr, aki korábban vasárnaponként valamiféle félkatonai szervezetben masírozgatott borsodi falvakban. Mindenféle árpádsávos kitűzői, meg hasonló bigyói voltak, de aztán otthagyta a csapatot, mert szerinte elárulták a magyarság ügyét.
Néha Csilla a recepciós lány is benézett, ő egy ügynökség adatbázisában is benne volt ezért időnként hívták a Tesco-kba, meg hasonló helyekre ahol terméket kóstoltatott. Olyankor hozott nekünk is joghurtot, sajtot, meg efféléket.  

 De mivel pozitívan gondolkodom, ezért senki ne gondolja, hogy a recepciós állásomat kudarcként fogtam fel. A rendszerváltás idején szocializálódott egyénként elfogadtam azt az elméletet, hogy a bolsevik forradalom kitörésének fő oka a orosz egyetemi túlképzésben keresendő. A sok haszontalan, állástalan diplomás ahelyett, hogy elment volna kapálni, szépen forradalmat csinált.
Úgyhogy becsületesen végeztem a munkámat, és szemem előtt lebegett a fényes jövő, amint egyre nagyobb és fontosabb vállalatoknál leszek recepciós, és egyszer valahol majd talán egy külföldi recepciós állást is sikerül megcsípnem. 

 Akkor először is magamról.

Ami azt illeti nem vagyok túl fiatal, lassan negyven leszek. Annak idején jártam egyetemre és be is fejeztem, bölcsész pedagógus végzettségem van, de amikor a diplomát a kezembe kaptam úgy a kilencvenes évek közepe táján, akkor kiderült, hogy a tanárok nem jól keresnek.
Ezt korábban is tudtam, például az egyik szemináriumon mondta egy lány, hogy a középiskolai tanárok kezdő fizetése 29.000 Ft. A tény akkor nem nagyon hatott meg, mert  még csak olyan távoli, és elvont, ésszel felfoghatatlan valami volt, mint amikor az újságok megírták, hogy az angolai polgárháborúban naponta ezer embert ölnek meg, vagy a tévé bemutatta, ahogy Ruandában irtják a népet.
De aztán amikor a kezemben volt a diploma és egy gimnázium igazgatója szájából hallottam a döbbenetes összeget, akkor hirtelen elsötétült velem a világ és mintha egy pillanat alatt  Angolában lettem volna, amint eltévedt kormánykatonaként kóborlok az UNITA ellenőrzése alatt álló dzsungelben.  

Hát emiatt mentem el a Polar Mastard Hungária Kft-hez recepciósnak. Ezt a pozíciót végül egy levéltár és egy asszirológia-összehasonlító világirodalom szakos évfolyamtársammal szemben nyertem el, mert nekem volt a legjobb az angol nyelvtudásom.

 Az S. mondta, hogy írjak blogot a válságról, és arról, hogy a cégem a Polar Mastard Hungária Kft. hogyan vészeli ezt át. Szerintem sehogy sem fogja átvészelni, de ettől függetlenül jó ötletnek tűnt, egy süllyedő hajó krónikásának lenni, és el is határoztam, hogy akkor most elkezdem ezt a blogot írni.
De mivel a válság az egy hosszantartó állapot, ezért nem lehet minden nap, minden órában arról írni, hogy mennyire szar, és egyre szarabb, ezért ebben a blogban más is szerepel majd. A cégemről mindenképpen írni fogok, és magamról is, meg az eszelős hülyeségeimet is szétszórom majd a nagyvilágba, elvégre a blog azért van, hogy az eszelős hülyeségeinket kiírjuk magunkból.